pénteken reggel betelefonáltam a munkahelyemre, hogy nem v agyok jól. hmm...hasmenésem van előző nap óta és még mindig tart. aludnom kell, mert egész éjjel nem tudtam.... azért egyszer felhívtak és persze igent mondtam, mikor a főnököm megkérdezte, hogy hívhat-e napközben, ha épp nem alszom...persze! gyorsan elkészültem, szenvicsek, alma, víz...hátizsák kész, 11kor indulás. ekkor kezdődött a rettegés...persze, tudtam, senki nem láthat meg, mert nem volt még ebédszünet, és aki lehetett az mind valahol volt, nem pedig az utcán...de azért mégis. és mi van ha pont most hív? nem vehetem fel...meghallják az utca zaját. és ha később? ha külföldön vagyok furán csörög a telefon...hmm...ki kell kapcsolni! kikapcsoltam. odaértem a liverpool street-re, a buszra picit várnom kellett...felszálltam! juhéééj, a nehezén túl vagyok! senki nem látott. irány santander! cantabria. mano is úton volt már oda. egy cabra hétvége volt.. hétfőn este volt vissza gépem...délután már néhány gyanús tünetet észleltem...a repülőn rosszabb lett. a reptéren még rosszabb. mire hazaértem, nem gondolkodtam rohantam ügyeletre, bicajjal, hogy hamarabb oda érjek. az ügyeleten már folyamatosan sírtam, akkora volt a fájdalom. haza nem tudtam, már sétálni sem, taxival jöttem, marco a bicajomat kísérte már haza. antibiotikumot bevettem... életem legrosszabb és legszőrnyűbb érzése volt. kedden még nem dolgoztam...az antibiotikum hatásos volt...mára már semmi bajom. beteg lettem, mert betegnek kellett lennem. ez volt a sorsom...
nem is olyan rég, nagy ajándékkal lettem gazdagabb..
