legszomorúbb...

...pedig mondta a pici Áron, hogy "ne veszekedjetek", és azt is, hogy ő ott állt az ajtóban és mondta, csak mi nem láttuk.. és nem azért nem látjuk mert pici, hanem mert a felnőtteket elvakítják a hatalmi harcok és a saját igazunknak a bizonyítgatása, a düh és a méreg árnyékában. ilyenkor nem veszünk észre semmit, nemhogy egy pici tiszta lelket...

akinek szüksége van a sok szeretetre és, amikor még nagykabátban belépsz a szobába, ő az első aki odarohan hozzád és a kabátod alatt megtalálja a combod és szorosan átöleli..

hogyan érez majd ezután irántunk? hogyan állhatok újra elébe? hogy várjam, hogy őszintén hozzám szaladjon legközelebb?

még akkor is, ha nem én veszekedtem, hanem csak csitítani próbáltam - mert ott voltak a gyerekek és mert veszekedni hülyeség - és később pedig jól belekeveredtem...

she's lost control

az sem volt helyes, ahogy és amit az egyik kezdett és az sem volt helyes, ahogy erre a másik reagált. semelyik sem volt odaillő. de ha már valami rosszul kezdődik el, s azt mi felnőttek tudjuk, hogy nem odaillő, és ezzel mindegyikőnk egyet ért, akkor legalább próbáljuk meg azt olyan rövidre zárni, amennyire csak lehet. tudomásul venni és elfogadni a másik hibáját, botlását.

csöndben.

harminc évesek nem attól leszünk, hogy harsogtatjuk, hogy már betöltöttük a harmincat, hanem, hogy úgy is viselkedünk.

nem akartam soha felnőni, főleg nem betölteni a harmincat..

jól el vagyok a saját álomvilágomban, ahol ha kevés a pénz, hát nyomtassunk még. a nejlonzacskók és a vasaló az örök ellenség. a sót izompacsirták izzasztásával nyerik, és ahol a szelet is tényleg a fák okozzák. ennyi.

nem lesz többé karácsony. nekem.