az úszómester

uszodában jártam ma kora délután. no, de persze, ha meg kellett volna vennem a vasárnapi belépőt, biztosan nem mentem volna el. csak úszni mentem, az úszósapkás medencébe. abba, ahova általában csak idősebbek járnak, én voltam ma a legfiatalabb, már ameddig ott voltam. el is tűnődtem egy dolgon: az úszómesteren.
annál a medencénél úszómesternek lenni, egyike lehet a legunalmasabb munkáknak. és nem is csak a munka, hanem a lény önmagának egy mindent megunt és frusztrált változata volt. mellesleg nem is hiszem, hogy ha valaki elkezdene fuldokolni ő ki tudná menteni a vízből. így volt ez egy tespedt testű, pocakos úriember személyében, aki piros rövidnaciban és pattanásig begombolt fehér ingben, tekintetet eltakaró napszemüvegben ügyelte fel a medencét. figyeltem a munkáját: egy ideig a medence egyik sarkában ücsörgött. később átsétált a másik végébe, majd ismét vissza baktatott az egyikbe. lassú, megfontolt léptekkel, unott arccal. gondolom, hogy csak azt várta egyfolytában, hogy mikor akar valaki sapka nélkül a vízbe ereszkedni, mert olyankor rá szólhatott. aztán visszaült a helyére. még jó csajok sem voltak, akiket elnézegethetett volna lyukas óráiban. amíg nem a vízben voltam, hanem kint, nézegettem mit csinál, mikor a vízben voltam, próbáltam kitalálni mire gondolhat. gondol-e vajon arra, hogy valaki pont azon gondolkodik, hogy ő mire gondol? gondol-e arra, hogy nem csak ő néz minket, hanem őt is éppoly' érdeklődéssel figyeli valaki, amilyen unottan ő elnézeget bennünket. vagy van-e családja, esetleg fiatal felesége, akire egész nap gondolhat ruha nélkül? de szerintem a húslevesre gondolt, s, hogy milyen jót is fog ezután burkolni, miután lejárt a munkaideje, s végig nézte a nyugdíjas úszókat a habos sisakokban.

legújabb elgondolásom

a mai nap megint egyike az olyan napoknak, amikor csodálom, hogy életben vagyok. gyakorta van ilyen: a nagylányosság első napja. ilyenkor mindenféle nehézségekbe ütközöm: koordinációs, kommunikációs, gondolkozós s mindezeknek a keveréke. ilyenkor nem csodálkozom, hogy két turnusban melegítem fel ugyanazt az ebédet, vagy, ha vakmerően utolsó pillanatban kerülök ki egy kanyarodó kocsit, vagy, ha megkérdezem milyen ízű az a fagyi, amit jó ideje meg szeretnék kóstolni, s egy másikat kérek, a napi fizikai tevékenységeket pedig szupergyengén s szuper lassúsággal tudom csak végrehajtani...  gondolom sok nő jár hasonló cipőben, s van akinek fizikai fájdalmai is vannak, esetleg még nagyon rosszul is érezi magát. ilyenkor a legszerencsésebb és legbiztonságosabb volna, ha otthon maradhatnánk, s ebből keletkezik legújabb elgondolásom, hogy ezeket a napokat számozás-nélküli szabadnapokká kellene nyilvánítania az államnak. számozás-nélküli, mintha nem is kaptuk volna meg őket, annak okáért, hogy a társadalmat és önmagunkat ne veszélyeztessük. mindamellett, amelyet már régóta megfogalmaztam magamban, hogy a "rakéta" ingyenesen kellene, hogy járjon nekünk. csak azért, mert bármennyit és bármit eszünk-iszunk, ez a folyamat mindentől függetlenül, akaratunkon kívül, de rendszeresen megtörténik velünk. s nem olyan, mint a szeretkezés, melyet intelligenciánknak köszönhetően kedvtelésből végzünk... nem is emlékszem, hogy kaptam-e "rakétát", talán egyszer, az általános iskolában, felvilágosító előadás alkalmával, ezzel ellentétben minden fesztiválon a kezembe nyomnak egy-két óvszert...