ősz

kedvenc évszakom az ősz. talán nem véletlen, ősszel születtem, s szerintem a legváltozatosabb színei és fényviszonyai az ősznek vannak... a misztikus ködről pedig nem is beszélve. mikor szeptember elsején elindultam a Camino de Santiago-n, izgatottam vártam, hogy találkozzak azzal az ősszel. többtől hallottam, hogy az ősz már picit egyhangú ott, esős és nincsenek virágok... az út során rengeteg virágot láttam, főleg apró lilákat, amelyek az elején fantasztikus kontrasztot alkottak a narancsos talajjal, s sötétzöld örökzöldekkel. a felbukkanó sárga pöttyök pedig szappanbuborékként tarkították az összhangot.

a mezetát sokan unalmasnak tartották, nem csak azért mert sík terület, szántóföldes, s nincs úgy tagolva, ahogy egy dombos táj, hanem azért is mert hosszabbak voltak a távok egy-egy település között. ez így van. de pont emiatt lettem figyelmes a mégtöbb színre. fordítottam a fejem jobbra és balra fordulva, az egyik oldalon Asturias homályos hegyei a háttérben, előtte pedig a szürkés-kékes esőbe hajló égbolt és a vöröses barnás szántó föld, betakarítás után. a másik oldalon a sötétsárgára száradt napraforgók ácsorogtak valamelyest világosabb szürkés, néhol árnyékos égbolt előtt. 

(ez a kép pont nem az)

szeretem a bogáncsot, szárazan és virágával együtt. a szélkerekekhez pedig különös vonzalmat érzek. egyik legnagyobb élményem volt elgyalogolni pamplonát elhagyva a szélkerekek tövében. hallgatni a suhogásukat és érezni az energiát, amit magukba szívnak. 

(ez az a kép, ahol szélkerekek és bogáncsok vannak..)

esett, sokszor esett. de nem nagyokat. inkább csak szitált reggeleken át, vagy csak beborult, hezitált. habár egyszer kerültem viharba, nagyon nagyba, de szerencsére az éjszaka ért el, s reggel addig nem indultam el, amíg el nem állt a szakadó eső. szerettem ha esett, s főleg amikor lógott az eső lába...

ahogy galíciába értem, jellemző lett a reggeli köd. noha, nem csak reggel találkoztam köddel, délután is. olyankor általában egyedül gyalogoltam, illetve lehetett akárki is a környékemen, mert 30 méternél távolabb nem láttam semmit. gyakran fogalmam sem volt róla, hogy hol voltam, elhagytam-e már a kis települést, ahova jutni szerettem volna. olyankor nem volt mit csinálni, mint megállni és hallgatni. ha kakaskukorékolást hallottam akkor megnyugodtam, hogy van ház a környékemen.

a lila virágok azért hűségesen végig kísérték utamat, habár a fajtájuk és színük változott. volt ahol apróbb virágú, pirosabb lilák és halványzöld zuzmók vegyültek. ez itt a kékes lila a sárgával:

és a világ vége felé a pirosaslilák és a sárgák átvették a hatalmat az eukaliptusz erdőkkel megerősítve.